|
 Voltak már Önök is úgy- valakiről állítottak valamit, és utólag kiderült, hogy valójában nem is fedi a valóságot? Bizonyára igen!
A közelmúltban én is így jártam. A történetemben az egyetlen pozitívum az volt, hogy nem történt hangos kinyilatkoztatás, mindössze gondolati síkon történt a véleményalkotás.
Íme a true story- az igaz történet, amelynek végén- ahogy a cím is utal rá- kiderül, hogy valójában az a hülye, aki mondja.
Unalmas hétköznap reggel. 5 óra 35 perc. Álmosan ülök a Tapolca- Celldömölk között közlekedő személyvonaton, vagy ahogyan elhíresült a köztudatban, a „Piroskán”. Öt perc van a vonat indulásáig. Már- már elkönyvelem, hogy egyedül utazom, mikor is nyílik az ajtó. Nem nézek hátra, kényelmesen elhelyezkedtem, lusta vagyok bármilyen fölösleges mozdulat megtételére is. Ezúttal a kíváncsiság elvesztette a csatát.
Különben is, legyen bárki az illető, a bőség zavarával kell megküzdeni neki, ami az ülőhelyeket illeti.
5 óra 40 perc. Elindulunk. Szép lassan kihunynak a tapolcai fények, kinn nehezen libbenti fel fekete fátylát az enyhe hajnal. Miután kiértünk az egyenes pályaszakaszra, felületes álmomból női cipellők ütemes kopogása riaszt fel.
Álmos, mégis tágra nyitott szemekkel várom, hogy látószögembe érkezzen a cipők gazdája. Nem kell sokáig várnom… íme, máris látható Ő, a maga valójában. Az illemhelyre igyekszik, kezében az a bizonyos kistáska, melyben feltehetőleg „szépítészeti segédanyagok” találhatók.
Amennyiben személyleírást kellene adnom a rend őreinek, hogy kit is láttam, nos... akkor valahogy így szólna: 158- 160 cm magas, szőke hajú, kék szemű, dekoratív fiatal hölgy, életkora 18- 20 év körül lehet. Felül vajszínű selyemblúz, alul barna harisnyanadrág és szintén vajszínű, sötétbarna kockákkal mintázott miniszoknya.
Hmmm…!
Az ifjú hölgy néhány perc után, dolgavégeztével, orcáján szolíd sminkkel érkezik vissza. Egy lágy mosolyt küld felém, majd visszaül a helyére.
Csönd. Mindössze a motor zaja hallható. Kis idő múlva arra leszek figyelmes, hogy valaki beszél. Megpróbálok logikusan gondolkodni.
Csak a szőke szépség és én, vagyis ketten alkotjuk jelen pillanatban az utazóközönséget. A leány velem nem beszél, tehát ebből következik, hogy önmagát szórakoztatja.
Nem egészen komplett- gondolom magamban, de aztán rövid önkontroll után lepergetem nem is oly távoli múltamat, s a kutakodás közben jönnek elő hasonló emlékek. Bizony, én is szólítottam már meg önmagam, kérdeztem és válaszoltam is a saját magam által feltett kérdésre… arról már nem is beszélve, hogy egy- egy pincében végzett munkafolyamat során hányszor „gyújtok rá” egy kedves nótára... és mégis normális homo ludensnek tartom magam.
… de maradjunk a tényeknél, s robogjunk tovább az idő és történetünk vonatán.
Az enyhe novemberi éjszakák ellenére szinte elviselhetetlen meleg volt a vasúti kocsiban, így aztán nem csoda, ha néhány perc elteltével Álomország tengerpartján találtam magam. Igaz, nem volt hosszú az itt eltöltött vakáció, mert Sümeg állomásra érkezve a hirtelen fékezés következményeként felébredtem.
Ekkor történt az a dolog, amire azt szokták mondani, hogy hab a tortán.
Mit gondolnak a Kedves Olvasók, mit látnak álmos szemeim?
Az én szőke, dekoratív utastársamat. Igen… de egy fura metamorfózison esett át azóta, amióta nem láttam, vagyis mintegy negyed óra alatt.
Minden személyleírás hiteles volt most is, a ruházatát kivéve. A felsőrész ezúttal egy adrenalin- növelő fekete, nem túl mély dekoltázsú strech anyagból készült ruhadarab, alul pedig szintén fekete strech- szoknya, természetesen hasonló színű harisnyanadrággal.
Ekkor következett a kitörés- fázis.
- Ez a csaj tényleg nem százas! Tiszta hülye! Nem elég, hogy magában beszél, fél óránként még át is öltözik!- így füstölögtem- szerencsére- magamban.
A szöszi ismét elfoglalta a helyét. A szituáció ugyanaz. Néhány pillanat elteltével megint aktív egyszemélyes beszélgetés vette kezdetét.
Nyírlak. Zalagyömörő. Gógánfa. Ukk. Készülődtem, mert ezen az állomáson volt dolgom aznap. Felöltöztem, magamhoz vettem csomagomat. Hallottam, hogy kedves hölgy utastársam is készülődik, ám Ő a személykocsi másik végében fog leszállni.
Rövid fékezés. Megérkeztünk. Az ajtó kivágódik. Az ébredező reggel lágy szellője simítja végig arcom, amint kilépek a szabad levegőre.
… legalább a haldokló ősz szellője simogatott, mert a pofon, az igazi „égés” csak ezután következett. Ehhez képest a Reistagnál történtek csak apró tábortűznek minősültek.
Szemeim kigúvadtak, elállt egy pillanatra a lélegzetem a látványtól.
A szőke szépségből, mint akkor és ott kiderült, nem egy, hanem kettő volt.
- Hmmm… Ikrek!- állapítottam meg a számomra szomorú magyar valóságot.
A két csinos lány- mintha megfejtették volna titkomat- kacéran, mégis megvetően rám pillantottak, szemükből szinte sugárzott az üzenet:
- Ha- ha- ha… hülye, aki mondja!
Levonva történetemből a konzekvenciát, arra a megállapításra jutottam, hogy a Biblia szavai itt is örökérvényűek: Ne ítélj, hogy ne ítéltess!
|
