|
"Helyre fogom állítani a Mentőszolgálat
társadalmi megbecsülését"
Dr. Takács Zoltán, az Országos Mentőszolgálat főigazgatója
„Az Országos Mentőszolgálat
az adófizetők pénzét költi, és értük is dolgozik, ezért én úgy tekintem
ezt a szervezetet, mintha egy tíz millió ember tulajdonában lévő
intézmény lenne. A feladatból adódóan itt nem irányíthat senkit a
hatalmi harc: a hivatástudat és a felelősség minden szinten el kell,
hogy nyomja a pozíciót.” – És mi történik, ha ez nem így van? –
kérdeztem dr. Takács Zoltántól az Országos Mentőszolgálat
főigazgatójától, aki 1993-ban a nyíregyházi mentőállomás orvosaként
szerzett mentő-szakorvosi képesítést.
-Minden munkatársamnak tudomásul kell venni: nem az a fontos, hogy ki a
főnök, hanem az, hogy az adott problémát ki képes a leghatékonyabban
megoldani. A mentőszolgálat régi dolgozóinak például le kell vetni a
félkatonai szigorból adódó beidegződéseket, mert a huszonegyedik
században már nem a tányérsapka színe, és a váll-lapok dekoráltsága,
hanem a betegért végzett sikeres szakmai munka a meghatározó. Az új
munkatársak már ezt a szellemiséget követik.
-Kemény
szavak ezek egy negyvenéves, mosolygós fiatalembertől, aki már a
kilencvenes évek elején, kezdő mentő-szakorvos korában eretnek volt a
szakmában: Nyíltan beszélt a természetbe kikerülő, egészségügyi
intézményekből származó veszélyes anyagokról, színvonalas magán
betegszállító céget alapított Nyíregyházán, ugyanakkor sok társadalmi
munkát végzett. Többek között – aktivistaként – orvosa volt a
Vöröskereszt csengeri vízi mentő csapatának is. Szakmai karrierje
kezdetén mégis elköltözött Nyíregyházáról.
-„Sajnos” voltak elképzeléseim a mentőmunka
hatékonyságának javításával kapcsolatban is. Ez akkor volt, mikor a
szolgálat társadalmi elismertsége folyamatosan zuhanni kezdett.
Katonaként a szolnoki repülő ezred légi kutató-mentő alakulatánál
szolgáltam: ott megtanultam, hogy zuhanni nagyon könnyű, de egy sérült
gépet kijavítani és azzal újra felemelkedni szinte lehetetlen feladat.
-Most mégis megpróbálja?
-Úgy értékelem: eljött az idő, hogy a gép újra szálljon. Hasonlóan
gondolkodó munkatársaimmal hamarosan sikerül helyre állítani a
mentőszolgálat társadalmi megbecsülését, hiszen a hetvenes évekről
elmondhatjuk, hogy szervezettségünk világszínvonalú volt, sőt: a
regionális szemlélet már 1948-ban jelentkezett. Dr. Orovecz Béla akkori
főigazgató szavait idézem: „Magyarországon területi mentő központokat
kell létrehozni!” A dolog érdekessége, hogy ezek a területek
megegyeztek a mai régiókkal. Azt hiszem érzékelhető, hogy a sikeres
jövő érdekében nem akarom a múltat megtagadni. A gazdasági, a
szervezeti és a szakmai értékekre építem a mentőszolgálat az ember- és
betegközpontú jövőjét.
-Beszélgetésünk akarva, akaratlanul elhajlik a szakmaiság felé.
Megismerhetjük azt a Takács Zoltánt, aki, amikor 1996-ban Nyíregyházát
elhagyva Budapestre költözött, tudatosan készült a magyar mentésügy
reformjára?
-Tíz éve hangoztatott elképzeléseim többek számára
összeegyeztethetetlenek voltak az akkori lehetőségekkel és
álláspontokkal, ezért Nyíregyházával együtt megváltam az Országos
Mentőszolgálattól is. Olyan karitatív és alternatív szervezetekkel
kerestem a kapcsolatot, ahol a szakmai és a gazdasági kapcsolatokat a
jó partneri viszony, és nem a ranglétrán elfoglalt hely határozza meg.
Két év után elnöke lettem a Mentők- és Betegszállítók Országos
Egyesületének, később a dán mentőszolgálat magyarországi
képviseletének, a sürgősségi orvosi ellátást, ügyeletet, és
betegszállítást nyújtó FALCK S.O.S. Kft. orvos igazgatója, majd
ügyvezető igazgatója lettem.
-Az orvosból rövid idő alatt üzletember lett. Hol a határ?
-Amikor a barátaim ironikus humorral megállapították, hogy az
üzletemberek között én vagyok a legjobb orvos, az orvosok között, pedig
a legjobb üzletember, elgondolkodtam. Ezután én magam is rájöttem, hogy
a betegellátás rovására tudom csak folytatni az egészségügyi pálya
üzleti vonalát, eldöntöttem, hogy időközben, első sorban külföldön
szerzett közgazdasági tudásomat, üzleti ismereteimet és globális
szakmai tudásomat állítom a magyar egészségügy, ezen belül a mentés és
a betegszállítás szolgálatába.
-Itt a nagy lehetőség /ahogy kollégái szólítják/
Főigazgató Bajtárs: Az álmodozó ifjú elérte célját! Közel két évvel
ezelőtt karizmatikus, hívatás tudattal felvértezett vezetője lett egy
intézménynek, mely évi 23 milliárdos költségvetéssel dolgozik, 212
munkahelyen 7600 főt foglalkoztat, diszpécserszolgálatai 828 autó
mozgását koordinálják, és minden évben 1,7 milliárd forintnyi üzemanyag
számlát nyújt be a költségvetés számára.
-Valóban döbbenetesen nagy számok ezek, főleg akkor,
ha még hozzászámítjuk azt is, hogy egy Nyíregyházához hasonló városban
naponta háromszáz körüli a mentés- és a betegszállítások száma.
A
gyors változásokhoz, és a jelenlegi gazdasági környezethez való
alkalmazkodáshoz nem kell feltétlenül új dolgokat kitalálni. Egy új gép
tervezésénél nem kell ismét feltalálni a fogaskereket. A már kipróbált
mechanizmusokat csak adoptálni kell, akár gazdasági, akár szakmai
téren. Annak ellenére, hogy ez elsősorban nem szakmai beszélgetés,
elmondom, hogy például a mentőorvosi kocsi sem a mi „találmányunk”.
Ennek lényege, hogy egy beteg nélküli, mozgás közben is jól irányítható
gépkocsiban ülő mentőorvos bármikor riasztható legyen. A betegellátás
után a csak mentő szakápolói felügyeletet igénylő szállításkor már nem
ül a mentőben, hanem újabb feladatra vár. Ez hatékonyabbá, gyorsabbá,
sikeresebbé és színvonalasabbá teszi mentést.
Szervezeti, és
személyi változásokra is szükség van. Az elmúlt években sok jó
szakember kényszerült elhagyni a szolgálatot, ezek munkájára, valamint
a most felnövekvő szakemberekre és a megújulni képes régi munkatársakra
számítok elsősorban. Emberként, partnerként kell viszonyulnunk
egymáshoz – egy közös cél – a betegek érdekében.
Öt évre szól a
főigazgatói kinevezésem. Az egészség-politikusokkal, pártállástól
függetlenül, jó kapcsolatban vagyok. Én ezt fontosnak tartom, mert ha
valaminek felül kell emelkedni a politikán az a beteg emberek iránti
felelős gondolkodás…
-Ön sokat tartózkodik Nyíregyházán.
-Hozzátartozóim, barátaim élnek itt. Édesanyámtól tanultam meg szeretni
az embereket. Mivel Ő is orvos, nem kevés bíztatást kaptam az orvosi
hivatás folytatásához. A Jósa András Megyei Kórház intenzív osztályán
kezdtem pályafutásomat, így nemcsak a régi mentős kollégákkal
találkozom magánemberként. Sokat utazom, megszoktam az állandó munkát,
a gyors döntéseket, és nem tudnám elképzelni magamat egy nyugodt
kórházi osztály orvosaként, ahol az ágyak közt sétálgatva-, vagy járó
betegeket vizsgálva laboreredmények böngészése közben gondolkoznék az
alkalmazandó terápián.
Mentős vagyok.
|
